Nem árulok el nagy titkot, ha megmondom hány éves vagyok: 21, mind ez a sok szép esztendő után sajnos vagy nem sajnos, rengeteg élettapasztalattal rendelkezem,  többek közt a társas kapcsolatok ill. a hozzájuk tartozó érzelmek terén.

Egy párkapcsolat hosszúságát és minőségét a felek közötti kapocs ápolása és tiszteletben tartása határozza meg. Ezt a kapcsot csak és kizárólag érzelmi, dolgokkal lehet karban tartani, mint például őszinteség, becsület, tisztelet, törődés, odafigyelés, türelem, megértés, alázat, aktivitás, akaraterő és kitartás. Sokan ide sorolnák még a szeretetet is, viszont én NEM, mert mindezek a dolgok kölcsönös megadása után alakul csak ki a szeretet, amely átfogja és biztosítja a kapcsolatot. Ha a szeretet megvan, tudsz szeretni és téged is szeretnek, akkor nincs kérdés, te vagy a legszerencsésebb ember, de ha nem akkor egy rossz ember vagy, aki fölöslegesen pazarolja az idejét egy olyan emberre, aki mellett sosem lesz boldog. Szeretheted, te akárhogy, ha ő nem szeret, mert nem tud, vagy ne adj Isten nem is akar, akkor hiába az egész erőfeszítés.

Kanyarodjunk csak vissza a kölcsönös szeretet részhez, ahol mindenki szeret mindenkit. Ha ez megvan, akkor sem tart örökké, mert belefáradtok előbb vagy utóbb, vagy te, vagy ő, ki hamarabb ki később, ez elkerülhetetlen. Az ember egy olyan élőlény, akinek változatosságra van szüksége, ami úgynevezett állandósággal párosul. Mi is egy ember életében a változó? a partnerek, és mi az állandó? ő maga. Nem csak párkapcsolati szempontból, hanem a társadalomban is pl: új kollégák, új ismerősök, új családtag stb.  A monotonitás tűrhető, de csak egy bizonyos ideig, akár évekig is, bár minél tovább tűri az ember, annál hosszabb időszakról fogja tudni elmondani, hogy miért minek? 

A tini kapcsolatok nagy része elég korán elkezdődik, általában 16 éves korban. Vannak, akik próbálkoznak, keresik az igazi, hozzáteszem elég korán, de vannak, akik úgy gondolják, hogy megtalálták már, mert nagyon szerelmesek és minden rózsaszín felhő meg ugráló báránykák stb. Tehát 16 évesen összejövünk, dúl az a bizonyos love, akár évekig is, aztán 18 éves korunkban úgy döntünk, hogy jaj de hipi-szupi jó, házasodjunk össze. Miből? Hitelből, vagy anyuék pénzéből. Döntsük el. Ez még nem elég csináljunk gyorsan gyereket, mert az juj, de jó kis cuki-muki tündi-bündi. Ez mind igaz, de amikor ott van a kezedben a kéthetes gyereked és nem tudod, hogy mit adjál neki enni, hogy adj rá tiszta pelenkát, ruhát, mert a szüleid nem tudnak támogatni és nincs pénz, se segítség, akkor hirtelen elgondolkodsz, mi is legyen. El kell menni, dolgozni bármilyen munka is, de természetesen a férjnek, hiszen a gyereket is nevelni kell valakinek. Meg kell élni, nincs mese.

Ott kell hagyni az iskolát, hol ott még szakma sincs a kezedben vagy egy biztos munkahely, maximum egy érettségi, amivel mélyen kitörölheted a szebbik feled. Szóval, elmegy a srác dolgozni "jó kedvel" 18-20 évesen napi 14-16 órába, hogy eltudja tartani a gyerekét, akiből már 2 évesen idegroncs lesz vagy szellemi fogyatékos, mert a lány, aki megszülte nem rendelkezik kellő türelemmel és tapasztalattal a gyermek nevelés terén, vagy minden nap a szülei veszekedését kell hallgatnia, az éppen megcsappanó családi költségvetés miatt. Persze természetesen ott a feleség is, akit pénzelni kell. Eközben az a szerencsétlen srác teljesen kikészül idegileg és fizikailag is, ahelyett, hogy még tanult volna, lett volna egy gyönyörű barátnője, elvégzi az iskolát lesz tisztességes munkája 24-25 évesen és akkor elveszi, azt a lányt, akit mindig is szeretett, aki ennyi idő után is fontos neki. Aztán csinálnak egy gyönyörű gyermeket, akit biztonságban és szeretetben fel tudnak nevelni és micsoda véletlen normális ember lesz belőle, de hát nem lehet, dolgozni kell, ott a gyerek. Majd telik múlik az idő, egyszer csak rádöbben a szorgos munkaerő, hogy elég volt élni akar, elválik, otthagyja a gyereket az anyjával egyedül. Következmény: apa nélkül nő fel a gyerek. Aztán jönnek a nagy szülők, ők veszik át és nevelik fel, mert nem volt nekik elég felnevelni a kölyküket, aki 18 évesen gyereket csináltatott magának.

Tegyük félre a gyerek témát. Házasság van, de gyerek még nem kell, majd ráérünk. Ez már eggyel okosabb gondolat, de mégsem elég jó. 18 évesen megkötöd a saját kezed, egy ember mellett, dúl az a bizonyos dolog évekig, aztán leszel 21-22 éves és rájössz, hogy most akarsz igazán élni bulizni, csajozni, pasizni, mert megvan az iskolád, a szakmád és szabad akarsz kicsit lenni mielőtt megkezded a nagybetűs életet, de nem tudsz, mert ott a gyűrű a kezeden, ami megköt, így úgy döntesz, hogy elválsz és eltörölnéd a múltat, de sosem fogod tudni, mert egy életre szóló köteléket rúgtatok fel, amit lehet, hogyha 2-3 év múlva köttök meg, akkor még sokáig együtt lesztek boldogan, családcentrikusan, amikor már tudod, hogy nem csak buli, haverok, meg a pia az élet, hanem a munka, a család akikért élsz és szereted őket. Nekik akarod megadni mindazt, amit tudsz. Régen még volt olyan példa, bár akkor se sűrűn, hogy az első volt az utolsó is, de most már keresve sem találsz ilyet, talán tízezerből egy párt. 

A lényeg lényege, hogy a korai házasság fölösleges pénz és érzelem kidobás, mert hirtelen lángol valami nagy és legyőzhetetlen, aztán egyszer  már csak pislákol és leöntik vízzel. Szóval élvezd az életet, legyen barátod, barátnőd, de ÉLJÉL és tudj lépni előre, tudj változtatni, ha kell, a saját döntéseid határozzák meg az életedet és ne másé. Legyél boldog az mellett, akit választottál, de ne kötelezd el a boldogságod idő előtt.

Nekem ezekre hiába írtok cáfoló leveleket, meg küldötök szerelmes képeslapokat, meg akármit, mert akkor sincs igazatok, gusztustalan, meggondolatlan, elhamarkodott, nyálcsorgató maszlag a 24 éves kor előtti házasság. Jegyezd el 22 évesen, ha már annyira akarod, de akkor még vissza tudsz lépni, ha mégsem úgy alakult, ahogy terveztétek, de ne egyből ugorj a lecsóba, amiből egy nagy rothadó büdös szemét lesz veled a közepén.